Ötvennégy éves vagyok, tehát emberi számítás szerint kb.tíz évem van még a nyugdíjig. Azért mondom, hogy emberi, mert a nyugdíjszámítás nálunk nem mindig emberi. Lehet, hogy a tíz évből több lesz. Én 22 évesen lettem oktató, már 32 éve vagyok a szakmában. Még kimondani is sok, de eddig még nem bántam meg, hogy oktató lettem. Eddig legalábbis.
Ugyanis a közelmúltban egy új tanuló jelentkezett nálam, akivel a néhány perces beszélgetésem igen elgondolkoztató volt. Mély nyomot hagyott bennem, meg is próbálom ezt szó szerint, olyan „riportszerűen” leírni.
- Kedves Oktató Úr, szeretnék egy üzenetet átadni Önnek.
- Mi lenne az?
- A nagyapám szeretettel üdvözli.
- Köszönöm. Honnan ismer engem a nagyapa?
- Ő is oktató volt, régebben Önnel együtt dolgozott.
- Bevallom, ismerős volt a vezetéknév, ezek szerint nem csak névrokonságról lehet szó. Hogy van most a nagyapa?
- Sajnos, néhány éve nagyon beteg. Az volt a vágya, ha betöltöm a 17. évemet engem is megtanít vezetni, mint a család többi tagját, de ez már nem sikerülhet. Az oktatást kénytelen volt befejezni, mert betegsége miatt nem hosszabbítják meg a jogsiját sem.
- Ezt szívből sajnálom. Mi a betegsége?
- Hosszú lenne felsorolni a bajait… vércukor,.. az idegei sincsenek rendben.
- Az idegei? Ő volt a tanpálya egyik legnyugodtabb oktatója!
- Igen a tanítványai szerint is türelmes ember volt, de a család azt is tudta, hogy az egész napos türelmének mekkora ára van. Gyakran otthon „borult ki a bili” és sokszor előjött a stressz. A nagymama akkor el is vált tőle. Persze anyagi problémák is voltak. Rengeteget dolgozott, mégsem jutottak egyről kettőre.
- A oktatás okozta volna a stresszt?
- Volt néhány nehéz esete, de a tanulóiról inkább szeretettel beszélt. Nagyon sok humoros története van a „mazsolákkal” kapcsolatban. A hetvenes, nyolcvanas években minden sikeres vizsga után ajándékot kapott tanulóitól, a szekrény tetején ott vannak még különböző márkás italok. Harminc éve ott porosodnak, ki kellene dobni, de a papa ezt nem engedi. Azt mondja, az egész oktatói múltjából ennyi maradt. Az idegi megterhelését inkább a forgalom okozhatta. Gyakran szidta azonban a szakma felett bábáskodó, de inkább basáskodó közlekedési hatóságokat is. Miután jó szakember volt, látta és kritikus szemmel nézte az állandó és ésszerűtlen változtatásokat, melyek a munkáját nehezítették. Az egyre nagyobb adminisztráció, hogy a rendeletek minden betűjéből az jött: az oktatók csaló gazemberek, rajta kell őket kapni, a mozdulataikat is szabályozni kell. Becsületes embernek született, nagyon bántotta mindez.
- Értem én, hiszen a hatóság hozzáállása ma, engem is nagyon bánt. Pedig ha valaki oktató lesz, nem válik azonnal csalóvá. Még akkor sem, ha erre pont a hatóság kényszeríti, még ha indirekt módon is. Ilyen pl. a munkaidő lekorlátozása is. A pénzre most nagy szükségünk lenne, most munka is volna, nagyon kevés az oktató, a tanulók sorban állnak. Tudom én azt, hogy ideális lenne a kevesebb munkaidő, az óraszám, de nem elég az érte járó pénz! Segítene rajtunk még néhány „hétvégi” plusz óra engedélyezése is, persze kétszeres óradíjért, mint ahogy a kereskedelemben dolgozóknak.
- Sajnos az én nagyszüleimnél is éppen a pénz hiánya volt a legnagyobb gond, a válóok is. Ha maradt egy kis félretett pénzük, akkor tönkrement az autó. A hetvenes-nyolcvanas években még készpénzért vették az autót, később ez már csak hitelből sikerült. A papa utolsó autója - mire azt kamatostól kifizette - négymillió forintjába került, pedig az olcsó kis Suzuki volt. Amikor eladta, ugyanaz a kereskedő háromszázezret adott érte. Nem maradt semmi tartalék pénze.
- A Suzukit azért kellett eladnia, mert nem hosszabbították meg a jogosítványát?
- Igen, de a nyugdíjából már amúgy sem tudta volna fenntartani.
- Mennyi a nagyapa nyugdíja?
- Hetvenötezer-kétszáz forint.
- Ezt is ilyen pontosan tudod?
- Nem nehéz megjegyeznem, naponta többször is elmondja.
- Kire haragszik ilyenkor?
- Azt hiszem, saját magára. A nagymama nyugdíja is sokkal több, aki varrónő volt egy ruhagyárban, utána pedig Kft-ben dolgozott.
- Mi lehetett volna a jobb megoldás nagyapád számára?
- Talán ha szakmát vált, de ez nem biztos.
- Hol lakik most papa? Meglátogatnám.
- Inkább ne. A válás után nagyon pici lakás jutott neki, és rossz környéken. Még ezt is nehezen tudja fenntartani. Ha gyógyszert vesz, már hetekkel a nyugdíj előtt nincs pénze, ilyenkor a piacon bevásárolunk neki. Ha velünk jön, azért mindig találkozunk egy két tanítványával. Nagyon tisztelik Őt, Tanár Úrnak szólítják.
- Ez legalább jól esik neki.
- Igen, de ő azt mondja, ezért a boltban egy kiló kenyeret sem kap. Tréfásan azt is szokta mondani, ő már milliomos.
- Hogyan?
- A több mint, negyven éves oktatással eltöltött idő alatt egymillió balesetmentes kilométert tett meg. Ez az ő milliója!
- Tetszik-e valamit üzenni neki ?
- Nagyon jó egészséget kívánok neki! Meg egy lottó ötöst, hogy igazi milliói legyenek!
Ennyi volt a beszélgetés fiatal tanítványommal.
T
Radics Miklós - katalizátor