Amíg nem vezettél egyedül, nem tudod mi az igazi szabadság…
Én a szokásosnál később, családom állandó győzködését követően 35 évesen döntöttem: megtanulok vezetni. Az ilyenkor legfontosabb, az autósiskola kiválasztása számomra nem is volt dilemma, csupán férjem egykori oktatóját kellett megkeresnem.
A vezetési gyakorlásnak pedig kíváncsian, de képességeimet alábecsülve, nagyon kicsi önbizalommal álltam neki. Oktatóm, Zoli, ennek ellenére is végtelenül türelmes volt, laza humorral tudott színes légkört teremteni számomra a tanulókocsiban.
Szép lassan meg is szerettette velem a vezetést, amiről egy évvel korábban még hallani sem akartam. Ez még akkor is így van, ha a forgalmi vizsgám csak harmadik kísérletre, nagyjából hatvan gyakorlati órával, azaz tíz hónap után sikerült. Amiben persze nagy szerepet játszott a bennem lakozó önbizalomhiány, ami jogosítvánnyal a zsebemben is, túl sokáig megmaradt nekem.
Még úgy is, hogy minden alkalmat megragadtam a vezetésre, ha tudtam, naponta gyakoroltam, persze férjem kíséretével. Rengeteget tanultam tőle az elején, később azonban megváltozott a helyzet. Olyan helyzetekben is instruált engem, amikor szerintem már nem lett volna szükséges, gyakrabban szólt bele a vezetésembe, mint ahogy kellett volna. Azt hiszem ennek a ténynek is köszönhető, hogy az első igazi vezetésemre – amikor csak én egyedül ültem az autóban – tíz hónappal a jogosítvány megszerzése után került sor!
Ezek után pedig az történt, hogy szépen megérkeztem a célba. Leírhatatlanul felszabadító érzés fogott el! Éreztem, hogy most vagyok igazán szabad! A hazafelé úton is volt egy kis drukk bennem, de a következő napokon már vártam, hogy újra vezethessek – és persze egyedül!
És azon kaptam magam, hogy már nem ijedek meg az új forgalmi szituációktól sem, már nem csak ott megy jól az önálló vezetés, ahol korábban jártam, ott is jobb vagyok, ahol nem ismerem annyira az útvonalat.
Nálam tehát nagyon fontos volt az önbizalom, ami éppen a sikeresen végrehajtott feladataim során jött meg, amikor egyre-másra megtapasztaltam, hogy képes vagyok a váratlan és új helyzeteket is önállóan kezelni.
Az én kezdő vezetői tapasztalataim szerint a közlekedési partnerek többsége előzékeny volt, de a teljes igazság az: vannak, akik szinte pánikrohamot kapnak a T betű láttán. Úgy gondolták, jobb helyen vagyok mögöttük, azonnal előzni kezdtek. Olyan is akadt, aki iskoláztatni is akart, de nem foglalkoztam vele, tovább is állt.
Ma, több mint egy évvel a jogosítványom megszerzése után, már mosolyogva gondolok vissza az időkre, amikor még férjemmel az oldalamon sem mertem sávot váltani nagy forgalomban. Csak félve, szorongva araszoltam a lassú autók mögött!
Nekem az autó most a szabadság érzését adja, bármikor, bárhova el tudok menni autóval, és nem félek. Sőt, kifejezetten szeretek egyedül vagy olyan útitárs mellett vezetni, akivel csevegni is lehet, de nem az én vezetésem az állandó téma.
Talán most jött el az ideje annak, hogy már felismertem, a túlzott önbizalom ugyancsak veszélyes lehet számomra. Bízom is benne, hogy megúszom ezt az időszakot, nem szeretném növelni a kezdő vezetők rossz statisztikáját.
Érik bennem már a vezetéstechnikai tréning igénye is. Fontosnak gondolom. A veszélyhelyzetek kivédésének technikáját én nem annyira az éles forgalomban, inkább egy védett tanpályán szeretném elsajátítani.