Tizenkilenc évesen már elég idősnek éreztem magam, hogy nekivágjak a jogosítvány megszerzésének. Apukám segítségével a nagy, baráti áron dolgozó budapesti autósiskolát választottam. A szokványos procedúra, elkezdtem a KRESZ tanfolyamra járni, semmi probléma nem volt, hamarosan sikeres KRESZ vizsgát tettem.
Adtak néhány oktatói telefonszámot az autósiskola irodájában, így találtam rá első oktatómra, aki sajnos nem a lakóhelyem környékén, jóval távolabbi körzetben oktatott. Közelebbi szabad oktató nem állt rendelkezésükre, vagy akkor hónapokat kellett volna a vezetésre várnom.
Barátaim azt mesélték, az első néhány órán még jobbára rutinpályán gyakoroltak, engem a második órán már kivitt oktatóm a forgalomba. Gondolhattam, ez nem is rossz! Egy hónapig vezettem nála, az órák alatt pedig inkább éreztem magam személyes taxisofőrnek, mert sokszor autóztunk ügyintézési helyeire, tíz perceket is vártam rá, rendszeresen mentünk a feleségéért, vittük a munkahelyére. Kétszer is előfordult, hogy reggel feleslegesen utaztam több mint fél órát, mert oktatóm nem jelent meg a megbeszélt helyen és telefonja is ki volt kapcsolva.
Úgy döntöttem visszamegyek a nagy, budapesti autósiskola irodájába, kérek új oktatót. Várnom kellett erre másfél hónapot, végre kaptam egy megbízható embert, akivel ráadásul a lakhelyemhez közel is gyakorolhattam a vezetést. Heti egyszer jártam hozzá, újabb néhány hónap múlva el is jutottunk az első forgalmi vizsgáig. Én ugyan még nem éreztem teljesen készen magamat a vizsgára, nem voltam biztos a parkolási feladatokban, - ami valószínűleg még az első oktatóm hiányosságai közé sorolható, - sikertelen lett a vizsgám. A további gyakorlások során is egy-egy sikertelen parkolás okozott gondot és utána hiába kértem oktatómat, hadd próbáljak még egyszer, újra beállni, mindig azt a választ kaptam, lesz még lehetőség a gyakorlásra, menjünk tovább.
Az első bukást további négy sikertelen vizsga követte, miközben eltelt a nyár is.
Mik lehettek a bukások okai?
Természetesen abban én is „hibás” voltam, hogy ilyen vontatottá alakult az egész felkészülésem. A sok bukás után már többször kihagytam heteket, hónapokat, így lélekben is felkészületlenül mentem a következő vizsgára.
Ezt biztosan nem így kellett volna. A másik oldalról viszont jó lett volna, ha az oktatóm ezt jelzi nekem, hogy ez nem fog így működni, hiszen ő sokkal a tapasztaltabb ennek megítélésében. Sajnos, tanácsokat, segítséget nem is hallottam tőle. A harmadik és negyedik alkalommal is úgy mentem vizsgázni, "hát, lehet, hogy megint meg fogok bukni" nem pedig úgy, hogy "na, most biztosan átmegyek!" Sokszor még a vizsgaidő a feléig sem jutottam el, már szólt a vizsgabiztos, húzódjunk félre…
Kétszer az volt, hogy átmentem a záróvonalon, 15 méteres záróvonal szakasz volt a buszmegálló mellett, nem vettem észre, mert annyira koncentráltam... a buszsávon keresztül kellett kanyarodnom jobbra. Máskor túl gyorsan kanyarodtam az útról egy parkolóba, és bár se szembe jövő autó, se záróvonal nem volt, azt mondták: kicsit átlógtam a szembe jövők sávjába.
Sokszor pedig a vizsgán annyira izgultam, hogy ettől teljesen bizonytalanná lettem, egymás után többször is lefulladtam. Nem volt az úton szaggatott vonal, én pedig többször az út közepén vezettem, nem húzódtam jobbra. Ez után mondta a vizsgabiztos nekem, mintha álomvilágban élnék, csak nyugodtan vezetem az autót az út közepén, semmit nem fogok fel a külvilágból. Ez a mondat bennem maradt, mert jellemzett valakit, aki persze nem én vagyok, én tökéletesen ennek az ellente vagyok. A vizsgabiztosnak se volt fogalma róla, hogy én ki, mi vagyok. Hiszen akik engem az életből ismernek, mindenki azt mondja rólam, mindkét lábammal a földön járok, praktikusabb ember vagyok az átlagnál is. Valószínűleg olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, hogy képtelen voltam megmutatni magamból valamit is.
Amúgy az öt vizsgabiztos legtöbbje kedves volt, közülük egy mogorván viselkedett, de nem akarok semmit sem ráfogni. Általában ugyanazt mondták, mindig sajnáltak, ha nem vétettem vola ezt a súlyosabb hibát, lett volna esélyem arra, hogy átengedjenek.
Ennyi szépen hangzó, de kudarcos élmény után, ha a vezetésre gondoltam, azonnal gombóc volt a torkomban, egyszer-kétszer még sírtam is, pedig ez sem jellemző rám, hogy én könnyeket hullatok. Lassan újra tél lett, megpróbáltam újra feldolgozni magamban a történteket.Tavasszal újult lelkesedéssel nekivágok a PÁV vizsgálatnak és persze utána a forgalmi vizsgának. A szülői támogatást megkaptam itthonról, apukám biztosított, hogy mindig kifizeti nekem forgalmi vizsgáim díjait.
Ezen a tavaszon azonban annyira sok minden történt az életemben, az egyetemen, a munkám és a külön óráim mellett, nem volt egyetlen szabad délutánom sem, csúszott a tervem, mikor megyek én vissza, vezetni?
Amúgy, legbelül is, még mindig féltem az újabb kudarctól, a néhány hónap sem volt elég a regenerálódáshoz. Június elejére tolódott, hogy jelentkezzek a PÁV vizsgára, a hónap végére kaptam időpontot.
Ez a vizsgálat pozitív élményként maradt meg bennem. A reflex vizsgálatnál pl. azt mondták teljesítettem a legmagasabb szintet. A városban való vezetés érdekes szituáció volt: december óta nem ültem a kormánynál és mivel ez egy meleg nyári napon volt, elmentem az amúgy kényelmes, de magas sarkú szandálomban. Nem tudom miért, de nem számítottam arra, hogy vezetnem is kell aznap, és amikor ez a helyszínen kiderült megrémültem, hogy nincs nálam semmilyen másik cipő. És persze az autó is teljesen új volt számomra.
A rövid autózás után egy jót beszélgettem a mellettem ülő vizsgáztatóval, aki a végén megdicsért, nem lesz itt probléma. Pontosan elmondta, hogy szerinte mi okozhatta az eddigi sikertelenségeket. Közben annyi lelkesítőt és pozitívumot kaptam tőle, hogy újra megjött a motivációm, újra foglalkozni kezdtem a jogosítvány megszerzésével, szóba került egy másik autósiskola is. Ugyanígy, a pszichológussal való beszélgetés is jól sikerült, kiderült, hogy én is tanárnak készülök, megosztotta velem az összes, témához kapcsolódó, segítő tapasztalatát.
A nyarat azonban nem itthon töltöttem, megint eltelt néhány hónap, de szüleim segítségével átjelentkeztem egy másik autós-motoros iskolába. Ekkor azonban már csak másfél hónapom maradt a két évből, ez idő alatt megszerezhetem a jogosítványt.
Új oktatóm az elején nem is tűnt nagyon lelkesnek, hiszen azt is tudta, nem voltam egy átlagos eset. Nekem azonban nagyon jót tett az új környék ahol vezettünk, és persze az oktatóm lazán vicces stílusa, a türelmes, kedves személye. Elkezdtem már élvezni a vezetést, előtte egyszer sem ültem ilyen szívesen autóba. És akkor néhány óra után úgy mentem el vizsgázni, hogy ez most sikerülni fog. Szerencsére sikerült is. Minden jó, ha a vége jó.
Így utólag, nagy tanulság volt ez számomra, és azért írtale az egészet, hogy legyen ez tanulság másoknak is! Én megtanultam pl. kellőképpen lelassulni az autó átgondolt vezetéséhez. Én mindig, mindent túl gyorsan akartam csinálni, ezért megtapasztaltam életem eddigi legnagyobb kudarc sorozatát. Ehhez persze meg kellett találnom a jó oktatót, hálás vagyok neki, hogy szakértelmével támogatott a vizsga előtti felkészülésben. És kezdő, tanulóvezető társaimnak csak azt tudom javasolni: ismerősök megbízható tanácsa alapján válasszanak autósiskolát és oktatót, ne a baráti árakat nézzék, mert nem azon múlik.
Végül:szándékosan nem írtam le az autósiskolák és oktatók neveit, nem akarok ebből semmi kellemetlenséget. Pedig őszintén mondom, hogy pl. a segítő PÁV szakemberek, az új autósiskolám, az új nagyszerű oktatóm nevét szívesen reklámoznám ebben a lapban, de még ebben sem akarok aránytalanságot elkövetni.
Arendt Adrienn