Hatvan éve az Állami Gépjárművezető-képző Tanfolyam rendes hallgatójaként szerezte meg szakmásított jogosítványát Debrecenben. Ez a vezetői engedély 1954-ben segédlevéllel egyenértékű bizonyítványnak számított.
Apám tizenhét éves gyakorlati tapasztalatot szerzett az egykori MÁVAUT közlekedési vállalatnál, majd 1968-tól a gyakorlati oktatást választotta. A Hajdú-Bihar megyei ATI iskolában a Széchényi utca 47-ben kezdett tanítani. Amikor Zsírossy Árpád volt a debreceni ATI iskola vezetője, amikor Pesten Moharos Kálmán volt a KPM ATI központjának igazgatója. Amikor nagy változások indultak el a járművezető-képzésben, mert a korábbi nagy visszafogottság miatt, hihetetlen mértékben növekedni kezdett a járműforgalom. Amikor egyszerre akart vezetni megtanulni az egész ország! Amikor hosszú előjegyzések, sorbaállások voltak, és nemcsak az új autókra, hanem az autós tanfolyamra is.
Amikor Apám oktatni kezdett, akkor még javában üzemeltek a magyar Csepelek és Pannóniák ill. többi szocialista autók, a Warszava, a Moszkvics 407-es és a Skoda MB 1000-es tanulókocsik.
Negyvenhat évvel ezelőtt!
Apám azért választotta az oktatói foglalkozást, mert mindig szeretett az emberekhez közel lenni, igazi elhivatottságot érzett a tanítás iránt. Mindig örült annak, ha segíteni tudott másokon!
Amikor nekem - a fiának – otthon beszélni kezdett izgalmas oktatói munkájáról, az mindig különös dolognak, eseménynek számított, az mindig nagy élmény volt számomra. Általában oktatói sikereiről számolt be és büszkeség ült az arcán, de a munka nehéz pillanatairól sem hallgatott. Eleinte csak tiszteletből figyeltem, később azonban ittam a szavait! Érdekelt!
Ennek eredménye, hogy én is oktató lettem! Megszerettette velem a pályát!
Most azonban nem rólam, az Apámról beszélünk!
Sétálgatunk a forgalmas debreceni utcában, megállítják, odajönnek hozzá. „Béla bácsi! Tetszik-e emlékezni a régi tanítványra? „
- Örülök, hogy emlékezel rám fiam! Minden jót kívánok neked és családodnak!
A Hüse étterembe, menüebéd közben vagyunk. A felszolgáló egyszer csak bemutatkozik: "Uram, én Önnél tanultam meg autót vezetni, - még az öreg Skodán... Soha nem felejtem Önt! Képzelje: egy koccanást sem okoztam még senkinek! " Aztán tovább siet!
Apám az öreg oktató pedig elérzékenyül.
- Látod fiam, megérte! Ez volt az életem! Ezreket tanítottam autót vezetni a városban, a megyében. Ez a pincér is köztük volt. Azt hiszem felismertem. Milyen kár, hogy a nevére már nem emlékezem!
Később hozzá teszi: - Nem baj. Végtére is az a normális dolog, ha a tanítvány emlékezik az oktatójára. Vagy nem?
Apám tanulóvezetői nevük szerint már a feledésbe merülnek, de az oktatói munkára, napi tevékenységének szinte minden pillanatára emlékezik. Mindennap fél 5-kor ébredt, hogy időben elkészülhessen a reggel 6-os kezdéshez, hogy pontosan ott legyen a Konzervgyár területén, a régi rutinpályán.
Élt-halt ezért munkáért – de szó szerint!
Ötvenhárom évesen súlyos betegség érte, kórházi kezelés, két éves kényszerpihenő következett, majd 1986-ban nyugdíjas állományba kényszerítette a sors.
Nyugdíjnak összege akkor volt havi
Ez után pedig már nemcsak azért oktatott, mert szerette csinálni, hanem muszáj volt neki, meg kellett élni!
Apám persze sose panaszkodott!
Most is inkább a régi, feledhetetlen kollégáiról beszél, - mintha most is köztük lenne, - de akik már sokan elmentek, alig-alig vannak!
- A hatvan körüliek, azok még felismernek engem – mondja. Sokszor intenek is a tanulókocsiból, még dudálnak is – felismerem őket!
A fiatal oktatók, a teljesen új arcok azonban már nem ismerik. Nem tudnak róla semmit! Pedig néhány szakmai útravalót biztosan elfogadnának tőle. Persze ha tudnák, hogy milyen nagy oktatói tapasztalat van mögötte! De az is lehet, hogy a szakmai tapasztalat, az útravaló nem érdekli már a fiatal oktatókat!
Ma mindenki siet, ma nincs idő már a tartalmas beszélgetésre…
Debrecenben nincs az öreg oktatóknak hová menni, - ahol valami szakmai társalgásra is lenne mód! Tudom, máshol sincs! Megszűnt az oktatók, a régi ATI-sok „Nagy Családja”. Nincsenek már munkahelyi, szakmai találkozók, összejáró közösségek.
 |  |
Mindenesetre Apám 63 éve, 1951-től vezet gépkocsit, az idén éppen 60 éves a szakmásított vezetői engedélye. Apám 40 évig dolgozott folyamatosan az oktatásban, közben számtalan kitüntetést kapott, és 78 évesen, 2008-ban hagyta abba a munkát!
Ezek nem akármilyen számok, adatok, ezek mögött teljesítmény van.
Ezt én nem hallgathatom el a világ előtt!
Legutoljára az Orbán Autósiskola alkalmazásában dolgozott, még ott is hozta a kíváló eredményességet.
És Apám megint szól:
- Pedig az idősebb oktatók szívesen átadnák tudásukat a fiataloknak, mert az öregek már azt is tudják: az idő az gyorsan halad, hamar elszáll a szakmai tapasztalat is.
De hát ma nincsenek is fiatal oktatók?
Tíz éve már, hogy a szakmában nem képeznek gyakorlati oktatókat!
Apám ezt egyszerűen nem hisz el!
- Lehetséges lenne? – kérdezi. Majd hozzáteszi.
- Jól gondolom én, hogy ezt a foglalkozást könyvből nem is lehet megtanulni!?
- Itt csak menet közben, gyakorlás közben derülnek ki a nehézségek és a buktatók. Aki ezt a pályát elhamarkodva, csak könnyebb munkalehetőségnek választja, az itt hamar csalódik. Ezt csak elhivatottságból lehet csinálni.
Apám pontosan olyan, mint gyakorlati oktatók, egyszerűen, tömören fogalmaz, mert megszokta, hogy közben szalad vele az autó! Nem magyarázza újra mondatait, nem volt ő vizsgáztató sem, nem tanított KRESZ ismereteket sem, mindig csak a vezetés gyakorlatát tanította.
- Mondok még egyet fiam! De lehet, hogy ez inkább kettő!
- Aki a gyakorlati vezetés oktatására adja a fejét, annak a tanítványokat szeretni kell, de a tanulókocsit nem szabad sajnálni! Az éppen a gyakorlásra való!
Apámnak ebben is igaza van.
Végül pedig megköszönöm a Szerkesztő Úrnak, hogy itt, a tanulóvezetők, az oktatók szaklapjában emlékezhettem. Apámra, idősebb Urvölgyi Bélára, aki az idén 85-ik évébe lépett. Innen is kívánok neki Jó Egészséget!
Ifjabb Urvölgyi Béla szakoktató Debrecenből