Hadd tegyek én is észrevételt, de még a Tanulóvezető korábbi számában megjelent "Ezt a helyzetet mi hoztuk össze" című íráshoz. Szerintem ma nemcsak az érdekképviseletekkel van gond a szakmában. Amíg az iskolavezetők is egymásnak tesznek keresztbe, és így a nekik dolgozó alvállalkozói státuszban lévő oktatók is egymással ellenérdekeltek, addig nem várhatunk valódi összefogást! Mammon szellemétől megrészegült világunkban csak a financiális lét számít - morál, becsület, empátia – már mellékes fogalmakká zsugorodtak!
Nos, én ebben az optimálisnak éppen nem nevezhető közegben most újra úgy kezdem az okítást, ahogy az a '70-es években már bevált. Ismerve a mai „B” kategóriás követelményeket, és a „rutinvizsga” megszűntét (!), én bizony semmilyen bóját, műanyagoszlopot, deszkapallót, mint segédeszközt nem használok, főleg nem fizetős tanpályát. Ma kell egy jól átlátható, legalább 100 x100 m-es használaton kívüli nyugodt parkoló!
Hogy ilyen hol van? Keresni kell!
Nem írom le az én helyszínem koordinátáit, mert biztosan betiltanák, de legalább is „feltételekhez" kötnék az oktatást. Ezen a helyen még a gyengébb tanulók esetében sem kell 5-6 óránál többet eltöltenünk, mégis, különösebb botladozások nélkül be tudtunk csatlakozni a városi forgalomba! Nem kell a tanpálya! Egy ilyen helyszín paradicsom az alapoktatás számára, hiszen nemcsak hosszú egyenesek, hanem komoly emelkedők, szűk útszakaszok, még körforgalom is gazdagítja a tanítást.
Egy szó, mint száz: itt nyugodtabban érzi magát a tanuló és oktató egyaránt, a túlzsúfolt rutinpályán ugyanis sokszor percekig várakoztunk egy-egy feladat végrehajtására, ami akárhogy is vesszük holtidő volt! A végső elszámolásnál pedig (értsd a forgalmi vizsga sikeressége) nem látok semmi különbséget a régebbi tanpályás és a mostani módszerem között!
Paor István