Módszersarok…

A nevelési lehetőségekhez...

Akkor ideális a helyzet, ha az oktató emberismerete önismeretével is párosul. Mindig tudatosítsa magában, hogy miképpen jutott el az ismeretek bőségének oktatói szintű fokára, s tudja összehasonlítani a saját ismeretátadásának folyamatát a tanuló ismeretfelvevő munkájával. Jung szerint a nevelési nehézség sokszor abban rejlik, hogy az oktatók maguk is „neveletlenek”. Azaz, olyan tulajdonságokat is szeretnének tanítványaikban kialakítani, amelyek bennük magunkban sincsenek meg, sőt nevelői hatásukat sem tudják felmérni, mert ami bennük pedagógiailag eredményes, az nem tudatos.
Tudni kell tehát felmérni önmagunkat is, megvannak-e bennünk azok a tulajdonságok, amiket másokban ki akarunk fejleszteni. És legalább ennyire fontos: tudjuk meghatározni, milyen módon akarjuk ezt elérni.
Az oktató személyisége általában akkor felel meg a kívánalmaknak, ha tekintélye nem a kényszeren, hanem tudáson és érettségen alapul, ha ismeri saját motívumait és legalább is megközelítette azokat a célokat, amelyek felé másokat irányít. 
Thorndike  kutatásai szerint: „A tanulási képesség csúcspontja valahol a 20-25. életév között van, ezt kellene maradéktalanul kihasználni. A jó oktató az értékeket mindig a felszínre hozza, a rossz azonban még a felszínen levőt is eltemetheti.
Mindenkibe ott van a szubjektív, az egyéni jellegű érték, az oktatónak ezt kell keresnie.
Figyelem! Nevelés akkor is folyik, amikor a legkevésbé számolunk vele. Más szóval, akkor is nevelünk, amikor a legkevésbé szeretnénk. (Kis Gy.)  

Szimpátia, empátia, ráhangolódás...

 Az empátiával tudatosan élő oktatónak már a jelek és jelzések elárulják a tanulóban feszülő tisztázatlanságot, a félreértést, a cselekvési gátoltságot. A belső tisztázatlanságokat kellene szó és magyarázat nélkül megérteni, mert ezzel mintha egy kicsit átvenné az oktató a tanuló „terhét”. Nem arról van szó, hogy átvállalja a tanítvány egyéni terhét, hanem hogy vele érezzen, s ráérezzen sikertelenségének okaira.
Tisztázzuk először a szimpátia és az empátia kapcsolatát. Az empátia görög szó (mai jelentése: beleélés képessége). Az érzelem, a szenvedély szóból származik. A szimpátia együttérzést, rokonszenvet jelent. A szimpátia által keletkezett érzelem erős, általában sokkal erősebb, mint az empátiánál felidézhető érzés. Az oktató számára helytelen, ha csupán a szimpátiára alapozza oktató-nevelő feladatát.
Az empátia – szemben a szimpátiával – személyre irányuló aktív viszonyulást tartalmaz. Az empátia állapotában az ember a másik érzelmei felé fordul. A szimpátia állapotában foglalkozik ugyan a másik bajával, de a saját érzelmei alapján. Empátiában viszont megkísérli átérezni a másik szorultságát. Alfréd Adler meghatározása talán a legkifejezőbb: „Empatizálni annyi, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint”. Ez a meghatározás jól szemlélteti azt a többletet, amit az empátia alkalmazása jelenti az eredményes oktató-nevelő munkában. Hétköznapi nyelven a különbséget a két fogalom közt így is mondhatjuk: 
Szimpátia: vagyok az én világomban, és onnét az együttérzés jeleit adom. „Barátom szamárságot csináltál…, mert fékezéskor azonnal lenyomtad a kuplungot”.
Empátia: kimozdulok a magam világából, „átmegyek” a másikéba. Nem mondom, hogy szamárságot csinált. Belülről próbálom megérteni, miért tette, amit tett. „Azért ennyire megijedni nem kell! Legközelebb – ilyen sürgős fékezéskor – én már nem nyomnám le a kuplungot, hadd segítsen a motorfék is”.
A ráhangolódásban különbséget kell tenni az első oktatási alkalom és a már előre haladott fázis között. Ha az oktató először találkozik a tanulóval, előítélet mentesen kell őt fogadnia nemre, életkorra, foglalkozásra tekintet nélkül. Az oktató legyen tisztába azzal, hogy neki kell tudnia az önérzetét csökkenteni, éppen a nevelésismereti fölénye miatt. Úgy fogadja a tanulót mint EMBERT, egyenrangúnak; lelkileg sem (szakmai és pszichológiai ismereteinek csúcsáról) vállon veregetve. Elfogadom annak aki; mellette vagyok emberileg, felette „csak” szakmailag. És ez az utóbbi „csak” miatt van minden felelősség az oktatón.
Szeretettel fogadni, vagyis tudatos érdeklődést mutatni a másik iránt. (Horváth J.)