Angyal András, aki most adta át régi Autósiskoláját, aki 40 évig oktatott, most versével is búcsúzik…
Lelked kiteszed értük, s ha elsőre sikerül, van, aki elkerül,
van, aki a kezedet rázza. És teszi ezt a szerint,
ahogy a vizsga sikere vagy az ő nagy egója diktálja.
Nem szégyellem kimondani, történt néha, hogy
a vézna centikre eső ész, és lélek csomagját nehéz volt kibontani.
A magam egóján túl, a dupla burokba zártat, az alul motiváltat sajnáltam.
Tudod, én a lelkem kiteszem érted, nyílt ésszel, és nyílt szívvel
adom magam neked. Itt van előtted énem, vedd el, tied, persze,
az ilyennek én hiába beszéltem. Mondtam ezerszer, aztán
kezdtem újra, megint, és elölről. Éreztem, felőröl. Itt nem
lehet lazítani, megállni, kiszállni, hajtani kell, monoton tenni,
folyton mondani, menni. A szíved hevesen ver, nyakadon az ér
ezerrel lüktet, szemed ég, kidülled, a vérnyomásod a plafonig
felmegy. És ezt te már észre sem veszed, megszoktad.
Ne csüggedj, mondod az egónak. De csak biztatót, a jót, csak
dicsérő szót, ami lenyugtat, amitől bizton lesz. Ne félj, érted
vagyok, ... megóvlak. Mondod a tanulónak, s közben az órádat
nézed. Ne legyen panasz rád, s hogy ne érjen vád. Hiszen
te jó, te kiváló oktató vagy! Lazíts, nyújtsd ki lábadat, ne feszülj,
mondanád magadnak. De te nap, mint nap csak a makacs
falakat bontod komfortod határain belül. És jó, ha estére
elül benned a bizonyítási vágy, jó, ha elsötétül az a nagy
mindent akarás. De talán még odahaza is, álmodban is, ott
feszül faltól-falig,.. a juszt is megmutatom. És mit szól ehhez
a család, a rokon, miként vélekedik a szomszéd, a lakótárs,
és az a néhány jó barát? Vagy ott már kialszik a viharlámpa,
ott már kihuny a drága mécs, vagy még ott is ég?