Minden oké, csak én csinálom sz.rul?!
Mostanában mintha egy magyar népmesében szerepelnénk. Szereposztás: vannak a bárányka tanulóvezetők, vannak a gonosz, ordas-farkas oktatók, akiktől meg kell menteni a világot, és van a jóságos hatóság, aki megvédi a bárányokat a gonosztól. Én szeretném, ha ebben a szereposztásban változna már valami. Nem sok, csak annyi, hogy az oktatók nyugodtan szeretnének dolgozni, és nem az állandóan változó előírásoknak megfelelni. Rettegünk már a holnaptól, mit találnak ki, mit hoz a jövő, - van-e jövő?
A fák persze nem nőnek az égig…
Az elmúlt 35 év alatt nagyon sok jogszabályalkotót, rendelethozót, végrehajtó hatóságot szolgáltunk már ki. Ötleteiket, intézkedéseiket elszenvedtük, majd amikor valahogy már megszoktuk, megint jöttek, kitaláltak valamit. Ha csak a B kategóriás képzést nézem is. Volt itt már rutin és forgalmi vizsga egyben és külön, volt itt kötelező, sok pénzbe kerülő Bü.-terem, amit egyszer csak eltöröltek, majd új Bü. vizsga az oktató járművén fedett beállóval, intenzív gyorsítás, gumiszaggató vészfékezéssel és a többi. Felsorolni is képtelenség a rendeleteket, szabályzatokat, az azóta már ködbe is veszett intézkedéseket. A döntéshozók és a végrehajtók mindig nagy emberek voltak! Különösen 2006-tól, amikor én pl. egy NKH-s vezetőnek 11 nagy, arcképét számoltam meg egy db. hatósági újságban, plusz a címlapon. Ekkor kezdődött, és azóta sem változott, hogy a hatóság nem tárgyal a szakma képviselőivel, nem beszél az autósiskolákkal és oktatóival, de még csak nem is közli velük elképzeléseit. A rendeletgyártás pedig nem szünetel. Két éve pl. mindenki meglepetésére kilenc forgalmi parkolással gazdagították a B kategóriás vizsgakövetelményt, de meghagyták a még 1969-es reform-rendeletben hozott 30 alapórát. Nem sokkal később elrendelték a lehetetlen 580 km-t, majd ebből kényszerűen következett az óraszámok növekedése, valójában a tanulóvezetők tandíj-emelése, ennek indoklását pedig rálőcsölték az autósiskolákra, az ordas-farkas oktatókra. Az adminisztrációs követelmény az téboly, és már itt van a legújabb, a mutató-mérő-számok bevezetése, ami előtt én teljesen értetetlenül állok. Aki „lenyeli” majd a gyakorlati órákat és „átkönyörgi” majd tanulóját a vizsgán, a statisztika szerint jó oktató lesz, azok pedig, akik adnak valami pluszt a tanulónak, akik nemcsak a vizsgára készítenek fel, azok a „fasorban” sem lesznek.
Ennyi rendelet, szabályozás egymás után, de hol van az eredményesség, hol vannak a biztató számok? Nincsenek. Az eredményesség folyamatosan romlik!
Nem szeretnék beleveszni a panaszkodásba, hiszen a végére sem érnék. Inkább megint a legégetőbb kérdést, az összesen kilenc parkolási vizsgafeladatot hozom fel, mert itt már nagy gáz van! A rengeteg rutinoktatás elveszi az időt a forgalmi helyzetek gyakorlásától.
Kérem… nem parkolás közben halnak meg az emberek!
Hogy is van ez?
Elkezdünk oktatni a zárt tanpályán, a technikai kezelés alapos begyakorlására van 9 tanítási óránk. Ha a tanuló ügyes, akkor még előbb is indulhatunk a forgalomba, ha nem, akkor már baj van. A tanuló ugyanis a tanpályán nem akar több időt tölteni! Mert akkor hogyan lesz ebből 580 kilométer? Ő nem is olyan ügyetlen, cikiznek a haverok és a hatóság szerint is, az oktató csak le akarja húzni a tanulót, utazik a pótórára.
Gyerünk akkor ki az utcára!
Forgalmi vezetést gyakorolnánk, de nyomaszt bennünket a kilenc vizsgafeladat. A kétszer ötven perces foglalkozásokon erre átlagosan 20-25 percet vesztegetünk el. Mindenki tudja, Budapesten (már máshol is!) keresni kell a parkolóhelyet! Kutatómenetben járkálunk körbe-körbe, a tanuló persze nem tud dönteni, az idő viszont vadul telik, mire megtaláljuk a hatóság leiratában tetsző helyet… Megvárjuk, amíg az utca üres lesz, aztán most, neki a feladatnak. Jobbról a 3 milliós autó, balról 8 millás luxusautó közé … mindig átfut az agyamon, miért is olyan fontos nekünk ilyen nagy értékű autók között gyakorolni?
És látom az ijedtséget a tanulóvezetőn is. Nemcsak Ő, én is be vagyok sza.va! Mi lesz ebből? Nyomtévesztés, jön a korrigálás, addigra azonban az autók már jobbról is balról is suhannak el… és a finom megjegyzések: …nyádért kell itt gyakorolni?! A tanuló feszült, látszik, túl akar már lenni a feladaton; nagy gáz, nagy kuplung, és nagyon magas a járdaszegély! Hát mi ez, ha nem „ideális környezet” a gyakorláshoz?
 |  |  |
A nehéz pillanatok...
Még nincs vége a parkolásnak… már az ablakban vannak a lakók, nem csak hogy bámulnak, hanem aktívak, gyümölccsel dobálnak, volt már óvszer, vagy vízzel teli zacskó is. Jön a tulajdonos, fotót készít, kiabálja, hogy feljelent.
Kérem, ne jelentsen fel! Inkább intézze el, hogy alakítsák át az összes városi parkolóhelyet a merőlegesről 45 fokosra. Ez feladat éppen nincs előírva, mattot kapna az egész képzési és vizsgáztatási rendszer! Megoldódna minden!
 |  |  |  |
Tanulókocsik közelről... (katt)
Én sajnos egyre több sérült oktatójárművet is látok magam körül, amióta ez a rendszer van életben. A tanulóvezető természetesen mindig idejében akar megállni, az oktató pedig fárad… Én visszasírom a tanpályás vizsgát, ha borult a karó, abból nem volt nagy baj.
Tapasztalom azt is, hogy gyakorlati vizsgákon a négy vizsgafeladat végrehajtása után szinte már kimerült vizsgázóval megyünk tovább a forgalmi vizsgakörre. Itt Pesten, újabban azt kéri a hatóság, ne egyszerre csináljuk a rutint… de ha nem találjuk meg a helyeket és kifutunk a vizsgaidőből? Hiszen én, mint az oktató nem szólhatok, hogy ide vagy oda álljunk be. A lakók panaszai miatt, ugyancsak javasolja a hatóság, hogy ne koncentráltan gyakoroljunk és vizsgáztassunk… A vizsganapon 6-8 Vibi indul egyszerre és vannak, akik ugyanitt gyakorolnak, hiszen a kocsiban ül a következő vizsgázó. Totális a tömegnyomor. Ma az átlagos, kétórás foglalkozás felépítése úgy néz ki, hogy irka-firka papírok kitöltése, aláírások, egy kis műszaki, indulás a forgalomba, parkolóhely keresés sok-sok bolyongással, és jöhet a forgalmi vizsgakör. A kétórás foglalkozás végén a megtett távolság általában 20 kilométer. Hát mi ez az egész, ha nem egy nyílt végű befektetés a tanulóvezetőnek? Az óra, a pénz és a kilométer bűvöletében. Én tényleg sajnálom a tanulóvezetőket!
És tényleg szeretném, ha ebben valami változás lenne. Olyan változás, ami nemcsak egy hatósági ötlet, hanem valami konszenzuson alapuló szakmai megoldás, ami segítené a tanulóvezetőt és az oktatót is. Ami jót tenne a sokat emlegetett közlekedésbiztonság ügyének is.
Simonyák Zoltán