A gyakorlati képzés, a gyakorlati vizsga nehézségeihez…

A képzésről…

Az egyre gyorsabban változó világunkban akkor lehetünk sikeresek, ha plasztikusak vagyunk, ha gyorsan, hatékonyan tudjuk felmérni és elemezni a változásokat, ha pillanatok alatt alkalmazkodunk hozzájuk. A mai oktatási rendszerben egyre inkább az ismeretek gyakorlati alkalmazása kerül előtérbe - a kompetencia alapú oktatás - ami legalább két fontos következménnyel jár.
1. A tanulók sokkal kevesebb elméleti ismerettel/ tudással ülnek az oktatójárműbe, hiszen a közoktatási rendszer sincs felkészülve arra, hogy korszerű módon tanítsa a diákokat. (Bár az elmúlt pár évben sokféle továbbképzés zajlott, s vannak azért szemléletbeli, módszertani változások, mint például a csoportmunka és a projektmódszer egyre szélesebb körben való terjedése)
2. Az oktatónak folyamatos önképzéssel, új módszertani ötletekkel kell előállnia, s kipróbálnia, hogy a manapság meghatározó képi információtömeg közepette, a szemléletes gondolkodást kihasználva, fejlessze a tanítványok absztraháló képességét.
Manapság mind az elméleti, mind a gyakorlati képzésben meg kell magyarázni a vezető jelölteknek, hogy mit miért tanulunk, mit, miért csinálunk? És ha mindezt értelmileg és érzelmileg is el tudja fogadtatni az oktató, csak akkor lehet nyert ügye. Manapság nem nagyon tudják a fiatalok, hogy pl. mi a kitartás? Pillanatok alatt várnak el sikereket, jó eredményeket minimális erőfeszítés után is. A média is folyamatosan közvetíti az azonnali siker-orientáltságot.  A tanulóvezetők sokszor türelmetlenek önmagukkal szemben is, miközben a gyakorlati mozgássorok tanulásának fejlődése lassúbb, mint a kognitív képességfejlődés. Az életkor előre haladásával pedig a tanulás üteme lassul, sokkal több ismétlés, rendszerezés, gyakorlás szükséges.
Mindenre rá kell szánni az időt!
Ezeket a nehézségeket én úgy próbálom áthidalni, hogy a gyakorlás kezdetén mindig ugyanúgy kérdezek, mindig pontosan ugyanúgy kérek egy-egy feladatot; a részleteire lebontott gondolati-, illetve mozgásséma pedig kapaszkodót ad a tanulónak, ami alapján lépésről lépésre sajátíthatja el az autóvezetést.
Mindig a tanuló fejlettségi szintjét figyelembe véve, de egy picit nehezebb feladatot adok, ami erőkifejtést kíván tőle, ami fejleszti őt. 
Itt vigyázni kell! 
A túl nehéz feladatot képtelen lesz megoldani, elmehet az egésztől a kedve.
Az oktatónak rendszeresen hivatkozni kell arra, hogy a tanulással célunk van: a vizsga sikeres teljesítése után az önálló, biztonságos közlekedés! Ha már az első pillanattól kezdve ott lebeg a szemük előtt a kitűzött cél, a mérföldkő - a vizsga - akkor ez nem olyan sokkszerűen éri őket, - mintha csak a gyakorlás vége felé hoztuk volna szóba.
Több kollégával is beszélgetve, érdekes jelenségekre lettünk figyelmesek a gyakorlati tanítási-tanulási folyamat során.  Amikor az alapoktatási fázisból a főoktatásba lépünk át, a tanulók úgy gondolják, hogy az eddigi alacsony tempó helyett mostantól majd nagyobb sebességgel is fogunk autózni. Csak menni, menni, akarnának; sok kilométert "legyalulni", nem kellően figyelve a jármű technikai kezelésére. Türelmetlenek a manőverezési feladatok elvégzésében is, elkapkodják; csak túl akarnak lenni rajtuk.
Ezért is, én mindig felhívom a figyelmet arra: attól, hogy a rutinpályáról kijöttünk és a többiek között autózunk, attól csak a jármű technikai kezelésével léptünk egy magasabb szintre. Itt folytatódnia kell a tanulási folyamatnak, a figyelmet jobban megosztó közúton már sokkal jobban kell vigyázni.

A parkolási és megfordulási feladatok végrehajtásakor pedig már nem oszlopok között vagyunk, mert itt a drága autók, hús-vér emberek vannak, s anyagi felelősségünk is nagyobb. Kell itt még tanulni a figyelem irányítását, a tekintet vándorlását, a közlekedési helyzetekbe való belelátást. Messzebbre kell nézni, előre gondolkozni térben és időben.  Csak így lehet fokozatosan a gyér forgalomból a sűrűbb csomópontokba vinni őket és növelni a tempót a lakott területen kívüli, majd autópályás vezetésben.  

Amikor a „mennyiségi” gyakorlás átváltozik „minőségi” autózássá, akkor kerülhet szóba a forgalmi vizsga betervezése is, de innen még legalább 2-3 hét a kitűzendő vizsgaidőpont. És ha ilyenkor a fejlődés üteme nem változna meg, akkor pontosan a forgalmi vizsgára lennénk csúcsformában.

Mindez azonban a legtöbbször másként zajlik!

A teljesítmény nagyot hanyatlik, sokszor visszaesünk a forgalmi képzés elejének szintjére is. Ennek több oka is lehet. Például az, hogy a tanuló túlságosan hozzászokik a kényelmes tanulási helyzethez, a tanuló - oktató páros szituációhoz. Miközben a tanulás során csiszolódik a technikai kezelése, javul a közlekedési gondolkodása és előrelátása, oktatójával nagyobb biztonságban érzi magát, a megszokottság állapotába kerül. A vizsga szóba hozása viszont kizökkenti ebből a helyzetéből, elterelődik a figyelme, feszültebbé válik, esetleg frusztrált lesz. Nagyon sokszor csak alapos „lelki masszázs” után sikerül újra visszakapaszkodni a magasabb szintre, de az elpazarolt idő nagyon lerövidítheti a vizsgára felkészülési szakaszt, hiszen a vizsga időpontja már ki van jelölve. Ezért is van az, hogy a jelöltek az első vizsgára mégsem olyan felkészülten tudnak érkezni, mint ahogy az kívánatos lenne. Ez egyben bizonytalanná teszi a vizsga kimenetelét is, sokszor meg is pecsételve annak eredményét.
A másik gond, hogy a gyakorlásra nem jönnek érzelmileg pozitív töltéssel a tanulók; nem úgy jönnek, hogy „most én nagyon odafigyelek, megpróbálom a tőlem telhető legjobban csinálni, annak érdekében, hogy a végén az oktatómtól dicséretet kapjak”.  A dicséret ritkábban jár, általában a foglalkozás végén, és nem is lehet eltúlozni, mert a jelölt könnyen elbízza magát, a következő alkalommal már nem lesz eléggé koncentrált, s jön a sok apró hiba.
A fejlődésnek az is egy nehéz fázisa, amikor a nagyobb sebességű autózás - pl. autópályás oktatás – után, rövid idő alatt kell visszaállni a városi tempóra, sőt az egészen lassú manőverezésre, mint pl. a parkolási feladatok elvégzésére. Ez még a gyakorlott sofőröktől is jelentős figyelmet követel, nemhogy a kezdőktől! Pedig meg kellene tanítani őket arra, hogy felfokozott érzelmi állapotukat - ami a nagyobb sebességekben kialakul -, tudatosan szabályozzák, most újra a higgadt, megfontolt autózás szükséges.
Van persze sok tanulóvezető, aki nagyon akarja jól csinálni, de olyan fáradtan jön a foglalkozásra, hogy még a nehezen elsajátított készségek szinten tartására sem képes, nemhogy a folyamatos fejlődésre.
Én pl. az utóbbi időben jó néhányszor találkozom olyan szorgalmas, fiatal, felnőtt (20-30 éves) főleg hölgyekkel, akik nagyon sokat, rengeteget dolgoznak. Egyszerre többféle munkát is végeznek és ezt persze jól is csinálják. Ezek a tevékenységeik azonban begyakorlottan, rutinból mennek, kevésbé köti le a figyelmüket. A vezetés megtanulása azonban most más, ez most jóval magasabb koncentrációs szintet igényelne. Ezért aztán lassabban haladunk, kevesebbet fejlődünk, mint ahogy ez a befektetett idő, a ráfordított energia, a kifizetett pénzük után elvárható lenne. Az ilyen tanulóvezetők sokszor szét is forgácsolódnak, rengeteg órát kell gyakorolniuk a sikeres vizsgáig. Akár 60-70 órát is kell venniük, s bizony ilyenkor sem mindig elsőre lesz sikeres a forgalmi vizsgájuk.
A tanulságokat legtöbbször azonban már csak későn vonhatjuk le: azt, hogy ilyenkor tényleg félre kellene tenni más dolgokat, hiszen itt a bizonyíték, nem sikerült. Valóban igaz, egyszerre csak egyféle dologra tudunk igazán odafigyelni!
Ezért is vallom én azt, hogy ha már az elején sikerül felkelteni az érdeklődést a tanulókban, ha kialakul bennük az igény a tanulásra, ha tényleg elfogadják az oktató tanácsait, akkor nagyon sokat nyertünk.

 A gyakorlati vizsgákról…

Az ember bármilyen képzésben is vesz részt, mindig találkozik számonkéréssel, vizsgával, mint a tanulási folyamat lezárásával.Nekünk a képzés teljes ideje alatt végig kell vinni a vizsgára felkészítés folyamatát, annak ellenére is, hogy természetesen NEM a vizsgára, hanem az életre készülünk!
A vizsga sikerességében pedig a lelki felkészítés elég nagy szerepet játszik. Meg kell beszélnünk, hogy a jelölt milyen módon fogja a vizsgahelyzetet kezelni, hogyan lesz képes a stresszt csökkenteni. Ennek a fiatal 17-18 éves korosztálynak még nincs igazán nagy vizsgázási rutinja. Én pl. a felkészülést hármas tagolódásban szoktam csinálni:
1. Gyakorlás, mindig a fokozatosság elve szerint,
2. A vizsga menetének pontos végig tárgyalása,
3. A próbavizsga, iskolavezető vagy más külső személy részvételével.
A tanulóvezetők fejében elég nehezen „programozható át” a vizsgabiztostól való félelem, sokszor a rettegés. Próbálom természetesen magyarázni, hogy aki rendesen megtanulta az elméletet, aki a gyakorlás során törekedett magáévá tenni a megtapasztalt, megélt helyzeteket, aki végig követte és megértette a magyarázatokat, az már sokat tett a vizsga sikeréért. Ideális esetben, amire a vizsgához érkezünk, addigra ki kellene alakulni valamiféle tudatosságnak is, annak, hogy: „én szorgalmasan, odafigyelve felkészültem erre a vizsgára, a lehető legtöbbet megtanultam az oktatómtól, tudom alkalmazni is, tehát jól felkészült vagyok - és persze szeretném is ezt megmutatni”. 
Azt is hangsúlyozni szoktam, hogy ne a vizsgabiztosnak akarjon megfelelni, ne is a mellette ülő oktatójának, hanem saját magának. Mert, hogy ez lenne az igazi siker!
Azt is vallom: az oktatónak szigorúbbnak kell lennie a követelményben, mint a vizsgabiztosnak, hiszen a vizsgán mindig van több-kevesebb teljesítménycsökkenés. Az oktatónak annyira kell „túlgyakoroltatni”, hogy a vizsgázó teljesítménye még a romlás ellenére is meghaladja a megfelelő szintet. A felkészületlenség mindig bizonytalanságot, mindig aggodalmat, félelmet is szül. A biztos tudás és a határozott kiállás viszont fél siker!

A tanulók azonban rengeteg rémtörténetet hallanak egymástól, melyek jelentős része alaptalan, de akadnak - sajnos - igazságalapú esetek is. És persze van az a rossz emberi tulajdonság, hogy a sikertelenség okát először másban keressük, s nem saját magunkba nézünk. Mert fájnak a hibáink, és nehéz kijavítani őket!
Fontos lenne megértetni a jelölttel azt is, hogy a vizsgabiztos velünk van és nem ellenünk! Hogy Ő az a szükséges „kellék”, aki rábólint az önálló, biztonságos és szabálykövető vezetés lehetőségére. Én gondolatban is „beültetem” a tanulót a vizsgáztató helyére. Érezzük csak át! A vizsgabiztos egész nap ott ül hátul az autóban, munkája során ő is szeretné biztonságban érezni magát. Neki is öröm, ha megfelelt minősítést adhat!
A vizsgázók sokkal érzékenyebbek a sikertelenségre, mint amennyire ez látszik rajtuk. Manapság a sikertelen vizsga után már egyre kevésbé lesz elég 2-3 gyakorlási alkalom, a 4-6 óra, hogy alaposan fel tudjunk készülni a következő vizsgára. Ennek okai szerteágazók, de kettőt azért kiemelnék:
1. A két gyakorlati vizsga között eltelt idő ma 2-3 hét, esetleg 1-1,5 hónap. Ennyi idő alatt a vezetési jártasság szintje nagyon visszaesik, mert nem tudjuk folyamatosan gyakorolni a frissen tanult mozgássorokat.
2. A bukás ma nagy lelki, anyagi teher: a jelöltek nem, vagy nagyon nehezen tudják feldolgozni a sikertelenséget, a kudarcot. Annak ellenére is, hogy elemezzük, megbeszéljük és gyakorlatban is kijavítjuk a vizsgán elkövetett hibákat. Mindig ott kísért a gondolat: „Nekem egyszer ez valamiért nem sikerült”.
Fokozza a pótvizsgák izgalmát, ha pl. ugyanazt, a korábbi vizsgaútvonalat húzza a jelölt, vagy ha a vizsgabiztos személye ugyanaz, mint korábban. És ami a pótvizsgára még igazán fontos lehet: a megélt vizsgahelyzeteket tovább elemezve, keresni a jobb megoldásokat a kiegyensúlyozottabb szereplés érdekében.

Pataki Melinda