II.rész
Egyenes összefüggés áll fenn a szabályozás részletessége és a közlekedésbiztonság között?
Nálunk közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a KRESZ a közlekedésbiztonság sarkalatos, a legalapvetőbb szabályának tekintendő. Sokan ebből azt a következtetést vonják le, hogy ha mindenki és mindig betartaná a KRESZ előírásait, akkor egyetlen baleset sem következne be.
Érdemesnek látszik azonban megvizsgálni, hogy a KRESZ valójában milyen szerepet is játszik a biztonság fenntartásában. Ezzel összefüggésben azt is, hogy funkciója tényleg annyira központi helyet játszik-e forgalombiztonságban, mint azt ma az emberek többsége hangoztatja és hiszi?
Valóban a KRESZ a balesetmentes vezetés alapköve, miként az a mai oktatásban betöltött szerepéből nyilvánvalóan következik?
Egyenes összefüggés áll fenn a szabályozás részletessége és a közlekedésbiztonság között?
Képes-e egyáltalán a KRESZ arra, hogy minden körülmények között pontos és következetes útmutatást adjon az érintettek számára, amelyet ha követnek, biztosan képesek lesznek a veszélyhelyzetek megelőzésére?
Feltételezhető-e, hogy a közlekedés résztvevői mindig és minden előírást betartsanak?
Megannyi megválaszolásra váró kérdés. Közöttük nem egy olyan, amely a balesetmegelőzés ortodox hívei körében már ilyen formában is felháborodást válthat ki. Hiszen ki merészelné kétségbe vonni a KRESZ központi szerepét akkor, amikor azt a járművezető-képző iskolában csaknem annyi ideig oktatják, mint az egész gyakorlati vezetést.
Hogyan volna elvárható ilyen kérdésfelvetés, amikor évek, sőt évtizedek óta a KRESZ versenyek, vetélkedők azok, amelyek során kiválasztják az egész ország számára példamutatónak tekintendő személyeket.
Első érvként most arra utalok, hogy a baleseti okkutatók – még ha a balesetekkel ezerszámra is foglalkoznak – sok éves tapasztalatuk birtokában is aligha képesek egyetlen olyan balesetet megnevezni, ahol a jogszabály ismeretének hiánya miatt következett be a szerencsétlenség. A hozzáértő szakemberek többségének véleménye teljes mértékben egybehangzó abban a vonatkozásban, hogy a balesetek soha nem a jogszabály szerinti ismeretek hiányára, hanem az adott körülmények közötti helytelen alkalmazásra, olykor (ritkán) téves értelmezésére vezethetők vissza.
Második érvként, a saját kutatási tapasztalataimból azt az első pillantásra meghökkentő megfigyelést adom közre, amely szerint a súlyos kimenetelű baleset miatt szabadságvesztésüket töltő járművezetők csoportja szignifikánsan jobb KRESZ tudásról tett tanúbizonyságot, mint a hosszú ideje kiváló (balesetmentes) teljesítményt felmutatók. Ez utóbbi csoport számos tagja (10-15 évnél is hosszabb vezetési idővel és levezetett kilométerek százezreivel a háta mögött!) egy alapfokú KRESZ vizsgán teljes bizonyossággal megbukna, ami „kellő szigor" esetén egyet is jelenthetne a vezetők táborából való kiszűréssel.
Nem is kívánok most bővebben foglalkozni a magyar KRESZ rendszerében fellelhető hiányosságokkal és ellentmondásokkal. Csupán arra kívánok utalni, hogy még a mainál sokkal tökéletesebb, rendszerében egységesebb, egyértelműbb jogszabály megalkotása esetén is, a jelenleginél nagyobb segítséget csak a jogalkalmazók kaphatnak. A közlekedés lényegéből fakad, hogy teljes körű szabályozás minden közlekedési szituációra, receptszerűen alkalmazható előíráshalmaz soha nem lesz megalkotható. A legtöbb, ami elképzelhető (de egy jó jogszabálytól ez elvárás is), hogy a jogalkalmazók a szabályok között jobban eligazodhassanak, és így elvárható minden körben az egységes értelmezés.
Ez az elvárás szoros kapcsolatban van a jogalkotás egészében problematikus alul -, illetve túlszabályozásának kérdésével. Mindkét véglet hibás és káros. Hazai jogéletünkben az erőteljes túlszabályozás jelenti a nagyobb problémát. A jogalkotó gyakran esik abba a hibába, hogy mindenáron megpróbál minden elképzelhető élethelyzetre megoldással, követendő viselkedésmintával szolgálni. Ez természetesen jórészt nem sikerül. E fáradozás következménye többnyire az áttekinthetetlen, nem is időtálló, visszatérően toldozott-foldozott jogszabály lesz, ami már csupán emiatt is nehezen követhető és szinte szükségszerűen számos ellentmondással lesz terhes. Törvényszerűen következik ebből a helyzetből, hogy a jogértelmezésben zavarok jelentkeznek. Ezek általában a súlyos kimenetelű balesetek elbírálásakor kerülnek a felszínre, amikor a különböző szintű hatóságok nemcsak a bűnösség mértékét ítélik meg eltérően, de már a felelős személy vonatkozásában is, nem ritkán egymástól homlokegyenest eltérő álláspontra helyezkednek.
Meglehetősen furcsa is az olyan jogszolgáltatás, amelyben a különösebb jogi képzettséggel nem rendelkező emberektől elvárjuk, hogy olykor a másodperc tört része alatt helyesen foglaljanak állást olyan kérdésekben, amelyekben a jog tudósai különböző fórumokon nem ritkán hónapokig vitatkoznak.
Tehát már ezen a szinten felmerül az előírások teljesíthetőségének kérdése. Elvárható-e az átlagembertől az, hogy – egybevágva a jogászok hosszadalmas vitájának végeredményébe foglalt álláspontjával – az adott szituációban feltétlenül ezzel a helyesnek deklarált döntéssel azonos döntést hozzon? A magam részéről úgy vélem, hogy általában nem. (Hirtelen egyetlen kivételt sem tudok megemlíteni, amikor ilyen esetben megfelelő etikai hátteret feltételezve, az egyént aggálymentesen el lehetne ítélni. Talán egyet mégis kivéve: amikor a bírósági döntés tévedésen, a vonatkozó előírás nyilvánvalóan helytelen értelmezésén alapul.
Bár korábban már volt szó az előírások teljesíthetőségéről, mégis – más szempontból – vissza kell térnem hozzá. Ezúttal a még túlszabályozás elvét követő jogszabályban is szükségszerűen meglévő joghézag bizonyos eseteiről foglalom össze a gondolataimat.
Miként a jogszabályok jelentős részében, úgy a KRESZ-ben is van ún. gumiparagrafus. Ez a többnyire minden konkrétumot nélkülöző óvórendszabály kiválóan alkalmas arra, hogy amikor a baleset részesei egyetlen pontos magatartást előíró részletszabály megszegésében sem találhatók vétkesnek, mégis elmarasztalhatók legyenek ennek az egyetlen szabálynak a megszegésében. (Ez egyébként a túlszabályozás csődjének ékes bizonyítéka is.)
Ilyen pl. a figyelmes vezetés vagy a forgalmi, látási és útviszonyok tekintetbe vétele parancsának a megszegése. Korántsem kívánom azt állítani, hogy ezek az előírások teljesen feleslegesek, bár erősen kétséges, hogy ha ennél többet a jogalkotó képtelen mondani, akkor érdemes-e ilyen elveket jogszabályban rögzíteni? Sokkal célravezetőbb lenne e parancsok tartalmát inkább az oktatás, a propaganda csatornáit felhasználva, elfogadtatni az érintettekkel.
Számomra a fő kérdés az, hogy ilyen általános előírásokra lehet-e, szabad-e jogi felelősséget alapozni? Úgy vélem, hogy az esetek jelentős részében nem. Aligha véletlen, hogy épp e szabályok tartalommal való megtöltése során az átlagosnál is több zavar tapasztalható.
Itt van pl. az éjszakai vezetés problémája. Az éjszakai balesetek során a járművezetők többségét nem a látási viszonyhoz mért sebesség alkalmazása miatt vonják felelősségre, ez az állásfoglalás pedig korántsem mindig problémamentes. Abban az esetben ugyanis, ha a jogalkotó az ember és környezete valós kapcsolatát tekintetbe véve egyértelműen állást foglalna: a közlekedésben elvárhatatlan, irreális sebesség betartására volna kénytelen a járművezetőket kötelezni. A jelenlegi álláspont mindennek nevezhető, csak erkölcsösnek nem. Elvileg tiltja a vakon vezetést, annak ellenére, hogy hallgatólagosan tudomásul veszi: a járművezetők igen gyakran – és általában büntetlenül – ezt is teszik. Amennyiben azonban – a bűnösnek címkézett egyén szempontjából térben és időben véletlenül – a súlyos baleset mégis bekövetkezik: a kiszabott büntetésen keresztül deklarálja, hogy itt és most másként kellett volna közlekednie. Azzal a jogalkotó csakúgy, mint a jogalkalmazó nem törődik, hogy ez a viselkedésforma tipikus, hogy a felelősségre vont személy egy hibás rendszernek a bűnbakja, mert akkor ő, máskor bárki más, ugyanilyen helyzetbe keveredhetett volna.
Mindez persze nem jelenti azt, mintha a járművezetők nem szegnének meg gyakran olyan szabályokat, amelyeknek a betartása fontos és elvárható volna legalábbis akkor, ha fogalma alá kizárólag a pszicho-fizikális szempontból való követhetőséget soroljuk.
A járművezetők magatartását azonban egy másik tényező is befolyásolja. Ez pedig a szabályok objektív és szubjektív racionalitása, ill. a kettő közötti eltérés. Kétségtelen tény, hogy egyrészt hasznos volna, ha minden szabály, minden körülmények között racionális volna. Ez alatt azt értem, hogy mindenkor csak olyan viselkedésformát írna elő. amely a közlekedés biztonságát és – ne feledjük a másik fontos szempontot – a közlekedés folyamatosságát együttesen szolgálná. Ez azonban – a dogmatikus szemlélet hívein kívül mindenki jól tudja – nincs mindig így. Visszatérően vannak olyan helyzetek, ahol és amikor a szabályok ésszerűtlen magatartást sugallnak. (Gondoljunk csak a mindenki által ismert, útjavítások alkalmával indokolatlanul szigorúan elrendelt, el nem távolított sebességkorlátozó táblákra!) Az embereknek nem lehet megtiltani, hogy az előírásokat egyénileg értelmezzék, értsenek, vagy ne értsenek velük egyet. Félreértés ne essék: az önkéntes szabályértelmezőket és szabály felülbírálókat nem kívánom e megállapítással felmenteni kötelezettségeik alól. Csupán megérteni próbálom (helytelen) tettüket. Tény ugyanis, hogy az emberek különféle motívumoktól vezérelve szegnek szabályt. Van, aki tudatosan vét ellenük, mert úgy véli, hogy itt és most az előírás rá nem érvényes, a másik csoport pedig az előírásokat tudattalanul szegi meg. A végeredmény szempontjából azonban a kettő egyre megy.
Röviden, még térjünk vissza alaptémánkhoz: milyen magatartás várható el a közlekedés résztvevőitől, amennyiben a jogkövetést helyezzük vizsgálódásunk középpontjába?
Álláspontom abban összegezhető, hogy egyrészt a jog és annak alkalmazása között kapcsolat jellege nem lehet más, mint az élet egyéb területein. Az átlagember (és nem a deviáns, aki külön elbírálás alá kell hogy essen) igyekezni fog, hogy kövesse a jog azon elvárásait, amelyek számára racionálisan elfogadhatóak. Ezek többségének betartásához kényszerítő eszközökkel való fenyegetésre, még kevésbé ilyen eszközök alkalmazására nincs szükség! Amennyiben a többség valamely előírást nem akar, vagy nem tud követni, a hiba nem vagy nem csak a jogsértők körében keresendő. Lehet, hogy maga a jogalkotás hibás, de még inkább az a valószínű, hogy emberek a jogkövetés racionalitásával kapcsolatban már nagyszámú negatív tapasztalatot szereztek. Ebben az esetben a hibát más szinten kell felszámolni és helytelen az ilyen problémával – a jog feltétlen kikényszerítése útján – a hatalom és az állampolgár amúgy sem mindig felhőtlen viszonyát megterheli.
A jogszabályok kikényszerítésére hivatott szervek tevékenységük során soha nem téveszthetik szem elől a szankció alkalmazásának egyik alapvető célját, hogy az sohasem irányulhat a többség (azaz véletlenszerűen bárki), hanem csak a többségtől jól elkülöníthető, a társadalom számára különösen veszélyes kisebbség ellen.
Dr. Irk Ferenc kétrészes írását a lapelőd Autóvezető szaklap 1987/2-3-as számaiból vettük át.